Hogyan vélekedik egy katolikus pap, egy teológus a közéleti kérdésekről, az Európai Unióról és az azt fenyegető kulturális veszélyekről? Hogyan határozható meg a vallás feladata az európai integráció folyamatában? A Schuman-sarok indításaként érdekes és kimerítő beszélgetés következik Dr. Gájer László katolikus pappal, teológussal.
Az interjú írásban készült.
Hogyan vélekedik egy katolikus pap, egy teológus a közéleti kérdésekről, az Európai Unióról és az azt fenyegető kulturális veszélyekről? Hogyan határozható meg a vallás feladata az európai integráció folyamatában? A Schuman-sarok indításaként érdekes és kimerítő beszélgetés következik Dr. Gájer László katolikus pappal, teológussal.
Dr. Gájer László – 1983-ban született Szombathelyen. Római katolikus pap, a budapesti Szent István-bazilika káplánja. Teológiából doktorátust, egyházjogból szaklicenciát szerzett. Az Esztergom-Budapesti Érseki Bíróság bírája. -
EFE: Hogyan vélekedik egy teológus, egy egyházi személy az Európát érintő kérdésekről?
Dr. Gájer László: A következő rövid eszmefuttatást nem azért teszem, mert lexikoncikket szeretnék közölni ebben a beszélgetésben. Az ismertetett adatokkal inkább benyomásokat kívánok adni arról, hogy mit gondolok Európáról. Ezt a kontinenst részben a földrajz kovácsolta egybe, de ez önmagában kevés lett volna. Európa a hitek és az eszmék hazája. Európainak lenni annyit jelent, mint hinni és megérteni. Úgy gondolom, a kereszténységnek ebben az eszményben fontos szerepe volt és lesz is.
Az Európa elnevezés a görög mitológiából ismert. Európét, a szidóni királylányt maga Zeusz ragadta el bika képében és Kréta szigetére vitte őt. Kettejük gyermeke volt Minósz, krétai király, akinek a nevéhez az egyik legősibb európai kultúra köthető.
A mai értelemben vett Európa elnevezést a humanista Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Piusz pápa használta azonos című művében (De Europa, 1458). Ő Európát elsősorban a török hódítással szemben határozta meg. Az egységes, középkori keresztény kultúrkör (christianitas) nyilván még nem nemzetállamok közössége volt, hanem a kereszténység által egységbe tömörített, szomszédos monarchiák kapcsolata. De a humanizmus idejére az európaiság tudata egyre világosabban körvonalazódott a keresztény középkor által lerakott alapokon. A 30 éves háború (1618-48) után Európa létrejövő nemzetállamainak együttműködését a közöttük fenntartott hajszálfinom erőegyensúly határozta meg.
Victor Hugo már 1849-ben használta az Európai Egyesült Államok kifejezést, melyet az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonlított, és amelytől az európai fegyverek elcsendesedését várta. Eszménye végül csak a II. Világháború borzalmai után valósult meg abban a közösségben, amelyet 1951-ben Európai Szén- és Acélközösségnek hívtak, és amely később az Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Unió alapja lett. Az egyesült Európa igényét a II. Világháború után az a Winston Churchill fogalmazta meg először 1946-ban, aki egy helyen új 30 éves háborúnak hívta az 1914-1945-ig terjedő időszakot. A 30 éves háború után létrejöttek az újkori értelemben vett Európa nemzetállamai, míg az XX. század nagy kataklizmái nyomán megszületett a szorosabb értelemben vett európai közösség.
1999 októberében Boldog II. János Pál pápa Európai Püspöki Szinódust hívott össze – Európa püspökeivel a kontinens jövőjéről gondolkodott. A Szinódus következtetései nyomán közzétett pápai buzdítás az „európai kultúra csendes aposztáziájáról” beszélt. XIII. Leó pápa már a XIX. század végén a „társadalom aposztáziáját”, hitehagyását emlegette. A hitünk korszerű megjelenítéséről, vagy a társadalmi és kulturális változások nyomán megjelenő kihívásokról újra és újra gondolkodnunk kell! Ha nem fogalmazzuk meg újra és újra az evangélium állandó üzenetét, akkor elhalad mellettünk a világ és Európa is.
Nekem, mint teológusnak az a feladatom, hogy az Egyház tanítását mindig megfogalmazzam az adott kor adta keretek között. Európában az evangéliumi üzenet hajdan otthonra talált. Én azért dolgozom, hogy ez ezután is így legyen. Az európai integrációs folyamat az egység és a megbékélés eszközeként nemhogy nincs ellentétben ezzel a céllal, de kiváló lehetőséget teremthet a keresztény üzenet megjelenítésére.
EFE: Jacques Delors, az Európai Bizottság egykori elnöke mondta egyszer, hogy "Európának lélekre is szüksége van". Mi is ezen az állásponton vagyunk, és úgy véljük, hogy az európai integráció jövőjének feltétele, hogy azt kellő vallási és erkölcsi háttér alapozza meg. Egyetért ebben?
Európának van lelke. De mintha az utóbbi időben ezt maga is keresné. A kulturális és történelmi örökségünk hatalmas. Már-már feldolgozhatatlan. Történelmünk nem szűkölködik megrázkódtatásokban sem. Az egész kontinens viszonya a kereszténységhez ambivalens. Néha úgy érzem, hogy egy folyamat részei vagyunk, aminek a végét még nem látjuk.
G.L.: Az emberi jogi gondolkodás és érzékenység különös érték Európában. Az egyes jogok konkrét érvényesítése azonban sok vitát szül. Korunkban - a tömegdemokrácia korában - a liberalizmus sajnos hanyatlik. Pedig a jó értelemben vett szabadgondolkodásra nagy szükségünk volna. Az evangélium felszabadít. Ha nem ezt teszi, akkor valamit nem, vagy nem jól értettünk meg belőle. A liberalizmus azért válhatott szitokszóvá sokak számára, mert nem egyszer nem várt és megdöbbentő formákban próbálják azt intézményesíteni. Ilyen formák a magzatelhajtás „joga”, az eutanázia radikális formáinak követelése, a klónozás mind nagyobb elfogadottsága iránti igény, vagy az egyes szélsőséges útkeresések a homoszexuálisok társadalmi elfogadottsága érdekében, stb. Ezek a problémák mélyebb reflexiót igényelnének, amire ebben a beszélgetésben nincs mód. Ezek érzékeny kérdések, melyekben nehéz állást foglalni, de az ezekre adott helytelen válaszok éppen az emberi személyt sértik: a családokat gyengítik, a társadalmat ássák alá, és közvetetten a prostitúciót, a pornográfiát, vagy a devianciák terjedését, stb. szolgálják. A helyes liberalizmus kialakításához nagy emberi bölcsességre és az emberi személy hiperérzékeny tiszteletére volna szükség. Protagorasz híres állítása szerint „minden dolog mértéke az ember.” Ez egy bizonyos értelemben nagyon keresztény és nagyon európai állítás. Az emberi személy méltóságának tisztelete utat mutat a helyes gondolkodás irányába. Isten pedig a teremtés középpontjába az embert helyezte. Európának van lelke: az érző és gondolkodó Európa az emberi személy méltóságának megóvására hivatott.
Kívánatos volna még, hogy becsületes patriótaként merjük magunkat európai állampolgárnak is érezni: “szerves” (organikus) európai állampolgárnak, mely jelenti úgy a hovatartozást, mint a feladatot/kötelességet is az egész iránt.
EFE: Európa kultúrájának alapja, gyökere a kereszténység - respublica christiana -, ennek megfelelően az európai egységtudat alakításában - véleményünk szerint - fontos szerepet kell játszania. Milyen lehet ez a szerep a vallás esetén az integrációs folyamatban?
G.L.: Én egyre inkább úgy gondolom, hogy a kereszténységnek a katalizátor szerepét kell betöltenie a világban. Alulról és nem felülről tudja majd a keresztény közösség előmozdítani az értékek helyes tiszteletét. Számomra nem tűnik meghunyászkodásnak, ha az Egyház lemond a kiváltságairól. Az államvallások kora a világ számos pontján véget érni látszik, és egy állam-egyházi modell is meghaladottá vált. Míg a XX. század kezdetén a pápák kívánatosnak tartották a katolikus hit államvallássá tételét, addig ma az Egyház sokkal inkább kovászként működik ebben a világban.
Alexis de Tocqueville katolikusként már a XIX. század elején meglátta az állam és Egyház szétválasztásának szükségességét. Amint megállapította: az Egyház (az egész világgal együtt) az arisztokratikus korokból egy demokratikus korba lépett. A világon a demokrácia terjedését feltartóztathatatlannak írta le, és ezt azóta megvalósulni látjuk. A társadalom nem arisztokratikus és egyben nem is keresztény többé Európában. A demokratikus korban az Egyház feladata, hogy az ember lelkét erősítve segítse az emberi személyt a javakhoz való helyes viszony, önmaga és mások tiszteletének kialakításában. A demokratikus korok Egyháza enged majd a tekintélyelvből, és sokkal inkább alulról szerveződő és önreflexív lesz. Az Egyház a XXI. század Európájában – nézetem szerint – nem anakronizmus lesz, hanem sokkal inkább a közösség, a hagyomány és a szabadság gyámja. Ennek az európai Egyháznak a korábbi korokhoz képest nagyobb szüksége lesz a civil kurázsira, a polgári kezdeményező erőre. Az evangélium a szolidaritáson keresztül utat kell, hogy törjön a társadalomban!
EFE: Az Európai Uniós csatlakozás egyik feltétele a demokratikus elvek tiszteletben tartása, és a csatlakozást követően is folyamatos erősödésre ösztönzik a tagállami demokráciákat. Ugyanakkor maga az unió a demokrácia-deficit folyamatos problémájával küzd. Robert Schuman mondta egykor, hogy "a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz". Mit gondol valóban helytálló az alapítóatya állítása?
G.L.: A kérdés első fele nem a kereszténységgel kapcsolatos. Az Unió csúcsszerveiben található demokratikus deficit kérdéséről az a véleményem, hogy az EU nem egy kész intézmény, hanem olyan szövetség, amely napjainkban szövődik. A felmerülő kifogások és kritikák a napi viták szintjén alakítják az intézményeket, és – úgy hiszem – a kontinens kultúrájához hozzátartozik, hogy ezeket a hiányosságokat korrigálnia kell. A viták és a párbeszédek – optimális esetben – megfelelő korrekciókat fognak szülni, de ez időbe telik. A kérdés érdekes lehet a keresztény társadalmi tanítás és társadalomfilozófia számára abból a szempontból, hogy egy ilyen politikai folyamathoz mit tudnánk mi, keresztények hozzáadni? A szolidaritás, a szubszidiaritás és a perszonalitás (ti. az emberi személy tisztelete) hármasságának gondolatát az egyházi tanítás kidolgozta: ezekkel az elvekkel hiteles üzenetünk van, amely az egység szolgálója lehet.
Schuman mondata - melyet Antall József, első szabadon választott miniszterelnökünk is gyakran emlegetett, hiszen Magyarországra is érvényesnek tartotta ezt a kijelentést - igaz az egész emberiségre is. Ha Isten nem működik közöttünk, akkor elveszítjük önmagunkat és egymást is.
A kereszténység konkrét szerepe, jelenlétének gyakorlati megvalósulása még további dialógus tárgyát kell, hogy képezze. A népuralom – minden ellentétes elképzelés ellenére – nem kedvez a komoly eszmék gyors terjedésének. Ezzel szemben a sztereotípiák és a felszínes előítéletek az Egyházzal kapcsolatban gyorsan terjednek. Az olyan bulvár-jellegű szólamok, mint a keresztes háborúk, az inkvizíció, vagy a búcsúcédulák árusítása, stb. rossz fényt vetnek az Egyházra. Ugyanígy a manapság divatos papi pedofília, vagy egyházi korrupció felszínes és vulgáris, nem egyszer általánosító, éppen ezért igaztalan vádjai is. Egy progresszív politikai kultúra építői közül sokan még mindig bűnös és elnyomó szervezetként tekintenek a Katolikus Egyházra. Ezek az előítéletek széles körben elterjedtek. Azonban az igazi eszmék, melyek lassú párbeszéd és kifinomult együttműködés nyomán születnek, csak lassan kerülnek a köztudatba. Azon kell dolgoznunk, hogy az Egyház és Európa vezetői között folytonos és élő legyen a párbeszéd, termékeny legyen az együttműködés, és így találja meg az Egyház a helyét az egységesülő Európában. Az európai integráció még egyáltalán nem ért véget, így az egyházi útkeresés is egy folyamat része, mely folyamatot nekünk is befolyásolnunk kell. Várakozásokkal és reménnyel tekintek a jövőbe: a keresztény értékeknek van helye, az evangéliumnak van mondanivalója az „öreg kontinensen”. A kereszténység ugyanis a szabadság, az emberi személy méltósága és a kultúra oltalmazója.
EFE: Európa egyik nagy megválaszolandó problémája a kulturális, vallási különbségek, nézeteltérések kezelése. Hogyan vélekedik erről Ön? Elképzelhető e tekintetben egy békés Európa? A Katolikus Egyház példát is szolgáltathat a dezintegráció megoldására?
G.L.: A Római Kúria keretein belül működik egy külön pápai tanács, amely a migrációval foglalkozik (Elvándorlók és Úton Lévők Pápai Tanácsa), valamint egy másik, amelyet a különböző vallások közötti párbeszéd előmozdítására hoztak létre (Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa). Az Egyház komolyan foglalkozik tehát a kultúrák találkozásával. Én hiszem azt, hogy egyes vészjósló megközelítések ellenére nem a „civilizációk összecsapására” (Huntington), hanem azok párbeszédére kell felkészülnünk. A párbeszéd mindig többet ér, mint a harc.
Azt azért tegyük hozzá, hogy az egyes különbségeket az európai keresztények egyáltalán nem mindig oldották meg helyesen a történelem folyamán. A felekezetek közötti elmérgesedett konfliktusok oka volt tulajdonképpen a fent említett 30 éves háború is. Az európai ember hitből való kiábrándulását részben ezek az események készítették elő.
A vallási különbségek megléténél nagyobb problémát jelentenek a hozott magatartásformák, melyek évszázados örökségét nehéz, vagy szinte lehetetlen összehangolni, illetve a meglévő, vagy kialakult társadalmi különbségek, melyek a szegények és a gazdagok közötti feloldhatatlan ellentétet is magukban rejtik. A bevándorlók sokszor szegények anyagiakban, de erősen ragaszkodnak a hozott hagyományaikhoz, melyek nem őshonosak Európában. Fontos lenne, hogy a vezető kultúrák kormányzatai a mindenki számára érvényes normákat következetesen képviseljék, de mint láttuk, egyes erkölcsi elvek elfogadottsága is vitatott egyelőre. Roger Scruton írja egy helyen, hogy „a szabályokat meg lehet szegni, de ahhoz ismerni kell őket”. Amíg nem világos a közösségi viselkedésünk etikai kódexe, addig tapasztalható lesz az idegenekkel szemben támasztott elvárásaink skizofrén jellege is. Eközben a xenofóbia és a populista radikalizmus könnyen megerősödhet keserű tapasztalataink gyümölcseként.
A demokrácia semmiképpen nem válhat az uralkodó kultúra, vagyis a „többség zsarnokságává” /vö. Tocqueville, majd később Habermas/. Alapelvünk marad: a párbeszéd, a nyitottság és az együttműködés.
EFE: Talán nem tudják sokan, de ahogy már Ön is említette - az Európai Unió kapcsán oly sokszor hangoztatott - szubszidiaritás elve is keresztény gyökerekkel rendelkezik. Mit gondol, az unió által gyakorolt elv mennyiben veszi át a XI. Pius Quadragesimo Anno című enciklikájában leírtakat?
G.L.: A szubszidiaritás fogalma a latin subsidum szóból ered, ami segítséget jelent. Az Egyház tanításában a szubszidiaritás elve olyan segítséget jelent, amelyet a magasabb társadalmi szerveződések számára az alacsonyabbak, vagy akár a magánszemélyek adnak annak érdekében, hogy a közjó mind teljesebben valósuljon meg. A szubszidiaritás mára klasszikussá érett meghatározása valóban a Quadragesimo Anno (1931.) kezdetű körlevél 79–80. pontjaiban található: „Igaz ugyan, a történelem is világosan bizonyítja, hogy a körülmények változásával sok olyan feladatot, amelyeket korábban kisebb szervezettségi fokú társulások is képesek voltak ellátni, ma már csak nagyobb szervezetek tudnak elvégezni. A társadalomelmélet szilárd és öröktörvényű elve a rendkívülien fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges; ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződésre áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és bennerejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztani vagy bekebeleznie azokat.”(79) A fogalom tartalmát Oswald von Nell-Breuning katolikus társadalomtudós dolgozta ki, de annak gyökerei már XIII. Leó papa Rerum Novarum (1891.) kezdetű, szociális témájú körlevelében is megtalálhatóak voltak. A szubszidiaritás elve nem kokrét: keretet és alapelvet jelent, amelynek segítségével a közjó könnyebben megvalósítható.
A magam részéről az Európai Uniótól nagyobb következetességet várnék az egyes nemzetállamokra vonatkoztatott szubszidiaritás megvalósításában. A nemzeti kompetenciák ésszerű megállapítása kívánatos volna. Éppen ennek az érzékenységnek a hiányából fakadnak azok a vádak, amelyek az integrációs törekvéseket birodalmi törekvésekként aposztrofálják – helytelenül. Az egyes nemzetek – így Magyarország – részéről folyamatosan érkeznek a figyelmeztetések ennek kiküszöbölésére. A nacionalizmus (etnonacionalizmus) jelenléte is megnehezíti ezt a folyamatot. A szubszidiaritás a kompetenciák átengedésének nagyvonalúságát is megkövetelné. Ez egy érzékeny terület és zajló folyamat. A Római Katolikus Egyház – bármennyire is központosított – remekül valósítja meg saját társaságán belül a szubszidiaritás elvét, amikor a világegyházat püspökségekre és plébániákra osztja.
EFE: Európa kultúrájának alapját képezi a kereszténység. Mégsincs egyetértés annak tekintetében az uniós tagállamok között, hogy kiemelten a keresztény vallás, mint az európai kultúra alappillére meghatározásra, egyáltalán említésre kerüljön az elsődleges vagy másodlagos jogforrásokban. Mi lehet ennek az oka? Elképzelhető, hogy a vallás által képviselt nem gazdasági értékek és a főként gazdasági célzatú európai integráció szembenállásáról van szó?
G.L.: Ez egy hamis túlérzékenység, amely – amint már utaltam rá – abból fakad, hogy az egyesült Európa még gyermek. Egyszer hevesen követel néha már-már emberellenes jogokat, máskor elrejtené azokat a forrásokat, melyekre léte, kultúrája és szelleme épül. Ez a fajta félelem annak a következménye, hogy még mindig nem dolgoztuk fel azt a tényt, hogy az új szabadságeszményt előmozdító francia forradalomnak csak kísérő jelensége, de nem a lényege volt az istentelenség és az egyházellenesség (vö. Tocqueville, A régi rend és a forradalom). Egy európai gondolkodó réteg úgy hiszi, hogy a szabadág csak akkor megvalósítható, ha a vallás elavult elemeitől megtisztítjuk a társadalmat. Ez azonban fóbia és előítélet. Mi úgy gondoljuk, hogy a vallás az emberi társadalmak szerves része, valamint a szabadság előmozdítója és szükséges eszköze.
A humanizmus óta mindenképpen van egy másik értéke a kontinentális gondolkodásnak, amely könnyen válhat ismét csak hamis rögeszmévé: az önálló egyéniség tisztelete. Az emberi személy kiemelkedő fontosságának felismerése nagy vívmány. De a görög és a keresztény hagyományban a közösség java mindig fontosabb volt az egyéni javaknál. Mert az ember csak közösségben, társadalomban tud kiteljesedni. Mi nem egyéneket látunk, hanem azon természetes közösségeket, amelyekben az egyén él: a családot, az egyházközséget, iskolát, munkahelyet, a helyi közösséget, a régiót, a társadalmi osztályt, a nemzetet és így tovább. A francia forradalom nyomán kibontakozott szabadságeszmény egy helytelen értelmezése lerombolná ezeket a természetes közösségeket. Az individualizmus abszolutizálása azonban veszélyes az egyéni szabadságra nézve, mert előbb-utóbb az egyén létezésének közegét szünteti meg. Közösség nélkül nincs egyén. Közjó nélkül nincs egyéni jó. A közösség java ezért elsődleges az egyén javához képest. Míg erről gondolkodunk, az egyik szemünket folyton a szubszidiaritás elvén kell tartanunk, hogy helyesen értsük az egyén és a közösség viszonyát.
A szabadság és a szubjektum fogalmának helyes megértése lehet a kereszténységtől való félelmek elpárolgásának az alapja. Ezen a területen komolyan kell dolgoznunk az üzenetünk megismertetésén. Nem elsősorban az Egyház népszerűségének visszaszerzése, mind inkább az emberi személy java érdekében. Európa az eszmék földje. Az eszmék pedig erősebbek az anyagnál, a zajló folyamatoknál. A mindenkori viszonyokat kell az eszméinkhez igazítanunk, és nem szabad engednünk, hogy a mindenkori viszonyok kényszerítő ereje formálja át az eszméinket (Vö. John Lukacs)!
Egy európai alapelv-gyűjteményben az alábbi címszavakat dolgoznám ki: Szabadelvűség, hagyománytisztelet, közösség, zöldkultúra, kereszténység, szabadságszeretet, hazaszeretet, európai integráció és az emberi személy elsődleges tisztelete.
Ezzel szemben a marxizmus a legtöbb formájában elfogadhatatlan számomra, mert nem tiszteli az emberi személyt (materializmus) és annak közösségi természetét (internacionalizmus).
EFE: Hogyan csempészhetnénk vissza a kereszténységet, egyáltalán a vallást az európai integráció folyamatába?
G.L.: Sok-sok párbeszéddel, őszinteséggel, alázattal és a másik iránti nyitottsággal. Európaiként és keresztényként magam előtt tartom Szent Josemaría Escrivá felszólítását: „Kérdezd meg magadat – én is megvizsgálom magamat -, hogy szilárdan és rendíthetetlenül kitartasz-e az életre mondott igen mellett?”
Az interjút készítette:
-Ákos-
Dr. Gájer László – 1983-ban született Szombathelyen. Római katolikus pap, a budapesti Szent István-bazilika káplánja. Teológiából doktorátust, egyházjogból szaklicenciát szerzett. Az Esztergom-Budapesti Érseki Bíróság bírája. -
EFE: Hogyan vélekedik egy teológus, egy egyházi személy az Európát érintő kérdésekről?
Dr. Gájer László: A következő rövid eszmefuttatást nem azért teszem, mert lexikoncikket szeretnék közölni ebben a beszélgetésben. Az ismertetett adatokkal inkább benyomásokat kívánok adni arról, hogy mit gondolok Európáról. Ezt a kontinenst részben a földrajz kovácsolta egybe, de ez önmagában kevés lett volna. Európa a hitek és az eszmék hazája. Európainak lenni annyit jelent, mint hinni és megérteni. Úgy gondolom, a kereszténységnek ebben az eszményben fontos szerepe volt és lesz is.
Az Európa elnevezés a görög mitológiából ismert. Európét, a szidóni királylányt maga Zeusz ragadta el bika képében és Kréta szigetére vitte őt. Kettejük gyermeke volt Minósz, krétai király, akinek a nevéhez az egyik legősibb európai kultúra köthető.
A mai értelemben vett Európa elnevezést a humanista Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Piusz pápa használta azonos című művében (De Europa, 1458). Ő Európát elsősorban a török hódítással szemben határozta meg. Az egységes, középkori keresztény kultúrkör (christianitas) nyilván még nem nemzetállamok közössége volt, hanem a kereszténység által egységbe tömörített, szomszédos monarchiák kapcsolata. De a humanizmus idejére az európaiság tudata egyre világosabban körvonalazódott a keresztény középkor által lerakott alapokon. A 30 éves háború (1618-48) után Európa létrejövő nemzetállamainak együttműködését a közöttük fenntartott hajszálfinom erőegyensúly határozta meg.
Victor Hugo már 1849-ben használta az Európai Egyesült Államok kifejezést, melyet az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonlított, és amelytől az európai fegyverek elcsendesedését várta. Eszménye végül csak a II. Világháború borzalmai után valósult meg abban a közösségben, amelyet 1951-ben Európai Szén- és Acélközösségnek hívtak, és amely később az Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Unió alapja lett. Az egyesült Európa igényét a II. Világháború után az a Winston Churchill fogalmazta meg először 1946-ban, aki egy helyen új 30 éves háborúnak hívta az 1914-1945-ig terjedő időszakot. A 30 éves háború után létrejöttek az újkori értelemben vett Európa nemzetállamai, míg az XX. század nagy kataklizmái nyomán megszületett a szorosabb értelemben vett európai közösség.
1999 októberében Boldog II. János Pál pápa Európai Püspöki Szinódust hívott össze – Európa püspökeivel a kontinens jövőjéről gondolkodott. A Szinódus következtetései nyomán közzétett pápai buzdítás az „európai kultúra csendes aposztáziájáról” beszélt. XIII. Leó pápa már a XIX. század végén a „társadalom aposztáziáját”, hitehagyását emlegette. A hitünk korszerű megjelenítéséről, vagy a társadalmi és kulturális változások nyomán megjelenő kihívásokról újra és újra gondolkodnunk kell! Ha nem fogalmazzuk meg újra és újra az evangélium állandó üzenetét, akkor elhalad mellettünk a világ és Európa is.
Nekem, mint teológusnak az a feladatom, hogy az Egyház tanítását mindig megfogalmazzam az adott kor adta keretek között. Európában az evangéliumi üzenet hajdan otthonra talált. Én azért dolgozom, hogy ez ezután is így legyen. Az európai integrációs folyamat az egység és a megbékélés eszközeként nemhogy nincs ellentétben ezzel a céllal, de kiváló lehetőséget teremthet a keresztény üzenet megjelenítésére.
EFE: Jacques Delors, az Európai Bizottság egykori elnöke mondta egyszer, hogy "Európának lélekre is szüksége van". Mi is ezen az állásponton vagyunk, és úgy véljük, hogy az európai integráció jövőjének feltétele, hogy azt kellő vallási és erkölcsi háttér alapozza meg. Egyetért ebben?
Európának van lelke. De mintha az utóbbi időben ezt maga is keresné. A kulturális és történelmi örökségünk hatalmas. Már-már feldolgozhatatlan. Történelmünk nem szűkölködik megrázkódtatásokban sem. Az egész kontinens viszonya a kereszténységhez ambivalens. Néha úgy érzem, hogy egy folyamat részei vagyunk, aminek a végét még nem látjuk.
G.L.: Az emberi jogi gondolkodás és érzékenység különös érték Európában. Az egyes jogok konkrét érvényesítése azonban sok vitát szül. Korunkban - a tömegdemokrácia korában - a liberalizmus sajnos hanyatlik. Pedig a jó értelemben vett szabadgondolkodásra nagy szükségünk volna. Az evangélium felszabadít. Ha nem ezt teszi, akkor valamit nem, vagy nem jól értettünk meg belőle. A liberalizmus azért válhatott szitokszóvá sokak számára, mert nem egyszer nem várt és megdöbbentő formákban próbálják azt intézményesíteni. Ilyen formák a magzatelhajtás „joga”, az eutanázia radikális formáinak követelése, a klónozás mind nagyobb elfogadottsága iránti igény, vagy az egyes szélsőséges útkeresések a homoszexuálisok társadalmi elfogadottsága érdekében, stb. Ezek a problémák mélyebb reflexiót igényelnének, amire ebben a beszélgetésben nincs mód. Ezek érzékeny kérdések, melyekben nehéz állást foglalni, de az ezekre adott helytelen válaszok éppen az emberi személyt sértik: a családokat gyengítik, a társadalmat ássák alá, és közvetetten a prostitúciót, a pornográfiát, vagy a devianciák terjedését, stb. szolgálják. A helyes liberalizmus kialakításához nagy emberi bölcsességre és az emberi személy hiperérzékeny tiszteletére volna szükség. Protagorasz híres állítása szerint „minden dolog mértéke az ember.” Ez egy bizonyos értelemben nagyon keresztény és nagyon európai állítás. Az emberi személy méltóságának tisztelete utat mutat a helyes gondolkodás irányába. Isten pedig a teremtés középpontjába az embert helyezte. Európának van lelke: az érző és gondolkodó Európa az emberi személy méltóságának megóvására hivatott.
Kívánatos volna még, hogy becsületes patriótaként merjük magunkat európai állampolgárnak is érezni: “szerves” (organikus) európai állampolgárnak, mely jelenti úgy a hovatartozást, mint a feladatot/kötelességet is az egész iránt.
EFE: Európa kultúrájának alapja, gyökere a kereszténység - respublica christiana -, ennek megfelelően az európai egységtudat alakításában - véleményünk szerint - fontos szerepet kell játszania. Milyen lehet ez a szerep a vallás esetén az integrációs folyamatban?
G.L.: Én egyre inkább úgy gondolom, hogy a kereszténységnek a katalizátor szerepét kell betöltenie a világban. Alulról és nem felülről tudja majd a keresztény közösség előmozdítani az értékek helyes tiszteletét. Számomra nem tűnik meghunyászkodásnak, ha az Egyház lemond a kiváltságairól. Az államvallások kora a világ számos pontján véget érni látszik, és egy állam-egyházi modell is meghaladottá vált. Míg a XX. század kezdetén a pápák kívánatosnak tartották a katolikus hit államvallássá tételét, addig ma az Egyház sokkal inkább kovászként működik ebben a világban.
Alexis de Tocqueville katolikusként már a XIX. század elején meglátta az állam és Egyház szétválasztásának szükségességét. Amint megállapította: az Egyház (az egész világgal együtt) az arisztokratikus korokból egy demokratikus korba lépett. A világon a demokrácia terjedését feltartóztathatatlannak írta le, és ezt azóta megvalósulni látjuk. A társadalom nem arisztokratikus és egyben nem is keresztény többé Európában. A demokratikus korban az Egyház feladata, hogy az ember lelkét erősítve segítse az emberi személyt a javakhoz való helyes viszony, önmaga és mások tiszteletének kialakításában. A demokratikus korok Egyháza enged majd a tekintélyelvből, és sokkal inkább alulról szerveződő és önreflexív lesz. Az Egyház a XXI. század Európájában – nézetem szerint – nem anakronizmus lesz, hanem sokkal inkább a közösség, a hagyomány és a szabadság gyámja. Ennek az európai Egyháznak a korábbi korokhoz képest nagyobb szüksége lesz a civil kurázsira, a polgári kezdeményező erőre. Az evangélium a szolidaritáson keresztül utat kell, hogy törjön a társadalomban!
EFE: Az Európai Uniós csatlakozás egyik feltétele a demokratikus elvek tiszteletben tartása, és a csatlakozást követően is folyamatos erősödésre ösztönzik a tagállami demokráciákat. Ugyanakkor maga az unió a demokrácia-deficit folyamatos problémájával küzd. Robert Schuman mondta egykor, hogy "a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz". Mit gondol valóban helytálló az alapítóatya állítása?
G.L.: A kérdés első fele nem a kereszténységgel kapcsolatos. Az Unió csúcsszerveiben található demokratikus deficit kérdéséről az a véleményem, hogy az EU nem egy kész intézmény, hanem olyan szövetség, amely napjainkban szövődik. A felmerülő kifogások és kritikák a napi viták szintjén alakítják az intézményeket, és – úgy hiszem – a kontinens kultúrájához hozzátartozik, hogy ezeket a hiányosságokat korrigálnia kell. A viták és a párbeszédek – optimális esetben – megfelelő korrekciókat fognak szülni, de ez időbe telik. A kérdés érdekes lehet a keresztény társadalmi tanítás és társadalomfilozófia számára abból a szempontból, hogy egy ilyen politikai folyamathoz mit tudnánk mi, keresztények hozzáadni? A szolidaritás, a szubszidiaritás és a perszonalitás (ti. az emberi személy tisztelete) hármasságának gondolatát az egyházi tanítás kidolgozta: ezekkel az elvekkel hiteles üzenetünk van, amely az egység szolgálója lehet.
Schuman mondata - melyet Antall József, első szabadon választott miniszterelnökünk is gyakran emlegetett, hiszen Magyarországra is érvényesnek tartotta ezt a kijelentést - igaz az egész emberiségre is. Ha Isten nem működik közöttünk, akkor elveszítjük önmagunkat és egymást is.
A kereszténység konkrét szerepe, jelenlétének gyakorlati megvalósulása még további dialógus tárgyát kell, hogy képezze. A népuralom – minden ellentétes elképzelés ellenére – nem kedvez a komoly eszmék gyors terjedésének. Ezzel szemben a sztereotípiák és a felszínes előítéletek az Egyházzal kapcsolatban gyorsan terjednek. Az olyan bulvár-jellegű szólamok, mint a keresztes háborúk, az inkvizíció, vagy a búcsúcédulák árusítása, stb. rossz fényt vetnek az Egyházra. Ugyanígy a manapság divatos papi pedofília, vagy egyházi korrupció felszínes és vulgáris, nem egyszer általánosító, éppen ezért igaztalan vádjai is. Egy progresszív politikai kultúra építői közül sokan még mindig bűnös és elnyomó szervezetként tekintenek a Katolikus Egyházra. Ezek az előítéletek széles körben elterjedtek. Azonban az igazi eszmék, melyek lassú párbeszéd és kifinomult együttműködés nyomán születnek, csak lassan kerülnek a köztudatba. Azon kell dolgoznunk, hogy az Egyház és Európa vezetői között folytonos és élő legyen a párbeszéd, termékeny legyen az együttműködés, és így találja meg az Egyház a helyét az egységesülő Európában. Az európai integráció még egyáltalán nem ért véget, így az egyházi útkeresés is egy folyamat része, mely folyamatot nekünk is befolyásolnunk kell. Várakozásokkal és reménnyel tekintek a jövőbe: a keresztény értékeknek van helye, az evangéliumnak van mondanivalója az „öreg kontinensen”. A kereszténység ugyanis a szabadság, az emberi személy méltósága és a kultúra oltalmazója.
EFE: Európa egyik nagy megválaszolandó problémája a kulturális, vallási különbségek, nézeteltérések kezelése. Hogyan vélekedik erről Ön? Elképzelhető e tekintetben egy békés Európa? A Katolikus Egyház példát is szolgáltathat a dezintegráció megoldására?
G.L.: A Római Kúria keretein belül működik egy külön pápai tanács, amely a migrációval foglalkozik (Elvándorlók és Úton Lévők Pápai Tanácsa), valamint egy másik, amelyet a különböző vallások közötti párbeszéd előmozdítására hoztak létre (Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa). Az Egyház komolyan foglalkozik tehát a kultúrák találkozásával. Én hiszem azt, hogy egyes vészjósló megközelítések ellenére nem a „civilizációk összecsapására” (Huntington), hanem azok párbeszédére kell felkészülnünk. A párbeszéd mindig többet ér, mint a harc.
Azt azért tegyük hozzá, hogy az egyes különbségeket az európai keresztények egyáltalán nem mindig oldották meg helyesen a történelem folyamán. A felekezetek közötti elmérgesedett konfliktusok oka volt tulajdonképpen a fent említett 30 éves háború is. Az európai ember hitből való kiábrándulását részben ezek az események készítették elő.
A vallási különbségek megléténél nagyobb problémát jelentenek a hozott magatartásformák, melyek évszázados örökségét nehéz, vagy szinte lehetetlen összehangolni, illetve a meglévő, vagy kialakult társadalmi különbségek, melyek a szegények és a gazdagok közötti feloldhatatlan ellentétet is magukban rejtik. A bevándorlók sokszor szegények anyagiakban, de erősen ragaszkodnak a hozott hagyományaikhoz, melyek nem őshonosak Európában. Fontos lenne, hogy a vezető kultúrák kormányzatai a mindenki számára érvényes normákat következetesen képviseljék, de mint láttuk, egyes erkölcsi elvek elfogadottsága is vitatott egyelőre. Roger Scruton írja egy helyen, hogy „a szabályokat meg lehet szegni, de ahhoz ismerni kell őket”. Amíg nem világos a közösségi viselkedésünk etikai kódexe, addig tapasztalható lesz az idegenekkel szemben támasztott elvárásaink skizofrén jellege is. Eközben a xenofóbia és a populista radikalizmus könnyen megerősödhet keserű tapasztalataink gyümölcseként.
A demokrácia semmiképpen nem válhat az uralkodó kultúra, vagyis a „többség zsarnokságává” /vö. Tocqueville, majd később Habermas/. Alapelvünk marad: a párbeszéd, a nyitottság és az együttműködés.
EFE: Talán nem tudják sokan, de ahogy már Ön is említette - az Európai Unió kapcsán oly sokszor hangoztatott - szubszidiaritás elve is keresztény gyökerekkel rendelkezik. Mit gondol, az unió által gyakorolt elv mennyiben veszi át a XI. Pius Quadragesimo Anno című enciklikájában leírtakat?
G.L.: A szubszidiaritás fogalma a latin subsidum szóból ered, ami segítséget jelent. Az Egyház tanításában a szubszidiaritás elve olyan segítséget jelent, amelyet a magasabb társadalmi szerveződések számára az alacsonyabbak, vagy akár a magánszemélyek adnak annak érdekében, hogy a közjó mind teljesebben valósuljon meg. A szubszidiaritás mára klasszikussá érett meghatározása valóban a Quadragesimo Anno (1931.) kezdetű körlevél 79–80. pontjaiban található: „Igaz ugyan, a történelem is világosan bizonyítja, hogy a körülmények változásával sok olyan feladatot, amelyeket korábban kisebb szervezettségi fokú társulások is képesek voltak ellátni, ma már csak nagyobb szervezetek tudnak elvégezni. A társadalomelmélet szilárd és öröktörvényű elve a rendkívülien fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges; ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződésre áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és bennerejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztani vagy bekebeleznie azokat.”(79) A fogalom tartalmát Oswald von Nell-Breuning katolikus társadalomtudós dolgozta ki, de annak gyökerei már XIII. Leó papa Rerum Novarum (1891.) kezdetű, szociális témájú körlevelében is megtalálhatóak voltak. A szubszidiaritás elve nem kokrét: keretet és alapelvet jelent, amelynek segítségével a közjó könnyebben megvalósítható.
A magam részéről az Európai Uniótól nagyobb következetességet várnék az egyes nemzetállamokra vonatkoztatott szubszidiaritás megvalósításában. A nemzeti kompetenciák ésszerű megállapítása kívánatos volna. Éppen ennek az érzékenységnek a hiányából fakadnak azok a vádak, amelyek az integrációs törekvéseket birodalmi törekvésekként aposztrofálják – helytelenül. Az egyes nemzetek – így Magyarország – részéről folyamatosan érkeznek a figyelmeztetések ennek kiküszöbölésére. A nacionalizmus (etnonacionalizmus) jelenléte is megnehezíti ezt a folyamatot. A szubszidiaritás a kompetenciák átengedésének nagyvonalúságát is megkövetelné. Ez egy érzékeny terület és zajló folyamat. A Római Katolikus Egyház – bármennyire is központosított – remekül valósítja meg saját társaságán belül a szubszidiaritás elvét, amikor a világegyházat püspökségekre és plébániákra osztja.
EFE: Európa kultúrájának alapját képezi a kereszténység. Mégsincs egyetértés annak tekintetében az uniós tagállamok között, hogy kiemelten a keresztény vallás, mint az európai kultúra alappillére meghatározásra, egyáltalán említésre kerüljön az elsődleges vagy másodlagos jogforrásokban. Mi lehet ennek az oka? Elképzelhető, hogy a vallás által képviselt nem gazdasági értékek és a főként gazdasági célzatú európai integráció szembenállásáról van szó?
G.L.: Ez egy hamis túlérzékenység, amely – amint már utaltam rá – abból fakad, hogy az egyesült Európa még gyermek. Egyszer hevesen követel néha már-már emberellenes jogokat, máskor elrejtené azokat a forrásokat, melyekre léte, kultúrája és szelleme épül. Ez a fajta félelem annak a következménye, hogy még mindig nem dolgoztuk fel azt a tényt, hogy az új szabadságeszményt előmozdító francia forradalomnak csak kísérő jelensége, de nem a lényege volt az istentelenség és az egyházellenesség (vö. Tocqueville, A régi rend és a forradalom). Egy európai gondolkodó réteg úgy hiszi, hogy a szabadág csak akkor megvalósítható, ha a vallás elavult elemeitől megtisztítjuk a társadalmat. Ez azonban fóbia és előítélet. Mi úgy gondoljuk, hogy a vallás az emberi társadalmak szerves része, valamint a szabadság előmozdítója és szükséges eszköze.
A humanizmus óta mindenképpen van egy másik értéke a kontinentális gondolkodásnak, amely könnyen válhat ismét csak hamis rögeszmévé: az önálló egyéniség tisztelete. Az emberi személy kiemelkedő fontosságának felismerése nagy vívmány. De a görög és a keresztény hagyományban a közösség java mindig fontosabb volt az egyéni javaknál. Mert az ember csak közösségben, társadalomban tud kiteljesedni. Mi nem egyéneket látunk, hanem azon természetes közösségeket, amelyekben az egyén él: a családot, az egyházközséget, iskolát, munkahelyet, a helyi közösséget, a régiót, a társadalmi osztályt, a nemzetet és így tovább. A francia forradalom nyomán kibontakozott szabadságeszmény egy helytelen értelmezése lerombolná ezeket a természetes közösségeket. Az individualizmus abszolutizálása azonban veszélyes az egyéni szabadságra nézve, mert előbb-utóbb az egyén létezésének közegét szünteti meg. Közösség nélkül nincs egyén. Közjó nélkül nincs egyéni jó. A közösség java ezért elsődleges az egyén javához képest. Míg erről gondolkodunk, az egyik szemünket folyton a szubszidiaritás elvén kell tartanunk, hogy helyesen értsük az egyén és a közösség viszonyát.
A szabadság és a szubjektum fogalmának helyes megértése lehet a kereszténységtől való félelmek elpárolgásának az alapja. Ezen a területen komolyan kell dolgoznunk az üzenetünk megismertetésén. Nem elsősorban az Egyház népszerűségének visszaszerzése, mind inkább az emberi személy java érdekében. Európa az eszmék földje. Az eszmék pedig erősebbek az anyagnál, a zajló folyamatoknál. A mindenkori viszonyokat kell az eszméinkhez igazítanunk, és nem szabad engednünk, hogy a mindenkori viszonyok kényszerítő ereje formálja át az eszméinket (Vö. John Lukacs)!
Egy európai alapelv-gyűjteményben az alábbi címszavakat dolgoznám ki: Szabadelvűség, hagyománytisztelet, közösség, zöldkultúra, kereszténység, szabadságszeretet, hazaszeretet, európai integráció és az emberi személy elsődleges tisztelete.
Ezzel szemben a marxizmus a legtöbb formájában elfogadhatatlan számomra, mert nem tiszteli az emberi személyt (materializmus) és annak közösségi természetét (internacionalizmus).
EFE: Hogyan csempészhetnénk vissza a kereszténységet, egyáltalán a vallást az európai integráció folyamatába?
G.L.: Sok-sok párbeszéddel, őszinteséggel, alázattal és a másik iránti nyitottsággal. Európaiként és keresztényként magam előtt tartom Szent Josemaría Escrivá felszólítását: „Kérdezd meg magadat – én is megvizsgálom magamat -, hogy szilárdan és rendíthetetlenül kitartasz-e az életre mondott igen mellett?”
Az interjút készítette:
-Ákos-