Újabb beszélgetésünk következik Dr. Gájer László atyával, a budapesti Szent István-bazilika káplánjával, akit ezúttal Európa globális szerepvállalásáról, társadalmi feszültségekről és természetesen kihagyhatatlanul Ferenc pápáról kérdeztem.
Az interjú írásban készült.
EFE: Manapság akár nemzeti, akár nemzetek feletti politikai, gazdasági döntéseket követünk figyelemmel, eszünkbe juthat Thomas Hobbes gondolatmenete, miszerint a tekintély és nem az igazság alkotja a törvényeket. Ez egyfajta "szituacionizmushoz", relativizmushoz vezet. A kereszténység alapvetése azonban az, hogy Krisztus maga az igazság ("Én vagyok az út, az igazság és az élet" Jn 14,6). Helyes a következtetés, hogy az igazságot figyelmen kívül hagyó rendelkezések ellenkeznek Isten akaratával?
Dr. Gájer László: A keresztény megközelítés szerint létezik objektív igazság. Éppen ezért az egyházi érvelés előszeretettel hivatkozik az örök törvényre (lex aeterna), amely Isten terve, mely által a világot fenntartja és kormányozza. Ennek leképezése az isteni örök törvényből ezen a világon kitapinthatóvá váló természetes erkölcsi törvény (lex naturalis). A természeti törvény az értelmes létezők részesedése az örök törvényből, ésszerű törvények összessége, amelyek az ember célja felé irányulásának és természetes hajlamainak rendjét fejezik ki. Az ember személy, mert értelemmel képes felismerni ezt a rendet, és a szabad akaratával képes ezt követni. A hitünk lényegéhez tartozik, hogy ha van Isten, akkor léteznie kell az Ő értelméből fakadó törvénynek, amelyet az emberi ész felismerhet. A természetjog általános tételei alapelvként szolgálnak a gyakorlati cselekvéshez. Ezen átfogó és nem konkrét alapelvek szerint kell eljutnia az emberi észnek az egyes konkrét, részleges szabályokhoz: az emberi, tételes törvényekhez. Az ember képes és ezért köteles igazodni Isten akaratához. Az emberi szabadság nem más, mint természetes kötődés a szabadsággal felruházott emberi ész iránymutatásaihoz (ordo rationis-hoz). Először is azt kell leszögeznünk tehát, hogy a keresztény narratívában létezik objektív igazság, melyet emberi személyként képesek vagyunk követni.
Thomas Hobbes megjegyzése Macchiavellit juttatta eszembe, aki elsőként választotta el a politikát az erkölcstől, így a konkrét cselekvést a magasabb cselevési szabálytól. A fejedelemben azt állította, hogy a politikai cselekvésnek nem kell megegyeznie a valláserkölcsi elvekkel. Szakított egy Arisztotelész óta elfogadott, erős zsidó-keresztény hatásra kialakult hagyománnyal, mely szerint az erényes élet a boldogsághoz szükséges elengedhetetlen feltétel. A politika – szerinte – önálló terület, ahol felfüggesztődik az erkölcs, és ahol az egyetlen cél a hatalom megszerzése és megtartása. Ez a gyakorlat nemcsak a politikai életben problémás. A keresztény megközelítésben a jogrend nem önmagát hozza létre, hanem magasabb normákhoz igazodik. Az egyes törvény pedig egyben ésszerű igazodás a közjóhoz (rationis ordinatio ad bonum commune) is.
Az erkölcsi kérdésekben való helyes döntés és az egyes erkölcsi szituációk néha a politikainál is nehezebb döntési helyzeteket jelenthetnek. Kérdéses ugyanis hogy az egyes konkrét helyzetekben az értelem által felismert egyes erkölcsi elveket képesek vagyunk-e a gyakorlatba átültetni. Az Egyház mindig arra törekedett, hogy a természetes erkölcsi törvényt elvek, átfogó eszmék alkossák. Ezeket legtöbbször talán nem is vitatja senki, de hogy az egyes konkrét helyzetekben hogyan érvényesíthetők, az már vita tárgyát képzi. Abban biztos vagyok, hogy a törvényeket az igazság alapján kell megalkotnunk, az már azonban kérdéses, hogy ez az igazság az egyes konkrét helyzetekben hogyan alkalmazható. És a vita mindig az érvelés ezen szakaszában keletkezik. Gondoljunk például a mostanában jóváhagyott gyermek-eutanáziát lehetővé tevő belga törvényre! Alapelv: az élet mesterséges lerövidítése ellenkezik a Krisztus tanításával, amely az élet evangéliuma. A gyakorlatban mégis adódik a kérdés: hol vannak a határok? Fájdalmat csillapítani lehet, akkor is, ha az megrövidíti az életet? Lemondani egyes költséges és aránytalan beavatkozásról az élet végső stádiumában megengedett? De mégis mikor mondhatjuk, hogy ez már a végső stádium? Mikor mondhatjuk, hogy a fájdalom mértéke elviselhetetlenné vált, ezért arányos az emberi életet akár megrövidítő fájdalomcsillapítás stb? A keresztény etikában már a XX. század első felében megjelent az úgynevezett szituációs etika, aminek legtöbb formáját a hivatalos egyházi tanítás elvetette. Pedig a valóságban az igazság mibenlétét meghatározni nehezen lehet. A Karl Popper által javasolt falszifikációs eljárás sokkal közelebb áll a mindennapi tapasztalathoz, akár a helyes cselekvés igazságának keresése során is.
Keresztényként meg kell jegyeznünk, hogy létezik objektív igazság. Ahhoz kell és lehet is igazodnunk. A tájékozódásunkat segíti az emberi értelem, amely képes megismerni Isten értelmét, Isten törvényét. De az értelmet a bűn elhomályosította, így az akarat is meggyengült. Az evangélium ismerete és Isten kegyelme irányít bennünket, megerősítve a meggyengült akaratot és az elhomályosult értelmet. Jézus azt mondja: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek bánjanak.” (Lk 6, 31) Ez az igazodási pontunk. Helyes következtetés tehát az, hogy az igazságot figyelmen kívül hagyó rendelkezések ellenkeznek Isten akaratával. A gyakorlat azonban – ahogy fent próbáltam érzékeltetni – ennél jóval árnyaltabb: Isten akarata, amely a természeti törvényben is megmutatkozik – nézetem szerint – nem váltható aprópénzre az egyes konkrét helyzetekben. Isten akarata iránymutató, de a legtöbb esetben nem előíró. Úgy érzem, hogy aki a konkrét erkölcsi szabályokat, vagy a tételes jogot a természetjogból közvetlenül akarja levezetni, az logikai hibát is elkövet. Nem szabad szem elől tévesztenünk Isten akaratát, de az nem óv meg bennünket a gondolkodás kötelességétől és a felelősség terhétől.
EFE: Az Európai Uniót is sújtó gazdasági és politikai válság során is sokszor találkozhatunk az előbb említett tekintély alapján született döntésekkel, sőt a válság létrejöttében is nagyobb szerepet játszott a tekintély, mintsem az igazság követése. A válság egyik legnehezebben kezelhető következménye azonban mégis a politikai és gazdasági intézmények iránti bizalomvesztés. Az európai integráció folytatásához mindenképpen szükség van arra, hogy ezek az intézmények visszanyerjék az emberek bizalmát. A vallás segíthet valamilyen módon ebben a folyamatban?
G.L.: A tekintély és az igazság konfliktusáról fent, Macchiavelli kapcsán szóltunk. Az európai integráció irányában kialakult bizalomvesztésnek több oka is van. Az egyik biztosan az, hogy sokan keserűen tapasztalták az erős anyagi érdekek és lobbi-tevékenységek jelenlétét ezen a szinten. Ez megmutatkozik most, az ukrán és a krimi válság kapcsán is. Joggal vetik sokan a nyugati világ szemére, hogy anyagi érdekeket követve nem egyszer késlekedik Ukrajna területi integritása, vagy a demokratikus értékek megóvása érdekében fellépni. Az érdekek az elvek fölé kerekedtek, nem először és valószínűleg nem utoljára. Az elvek kérdése megkerülhetetlen, éppen ezért folyamatos lelkiismeretvizsgálatot igényel. A bizalomvesztés másik oka az Unió működésében keresendő: bürokratikus és átláthatatlan intézménygócok irányítanak bennünket, melyek nem egyszer nem rendelkeznek elegendő demokratikus felhatalmazással, valamint nem tartják tiszteletben a szubszidiaritás elvét egyes helyzetekben, amikor például a nemzeti hatáskörök határait alakítják ki. Ezek a felvetett problémák azt is mutatják, hogy az integráció folyamatával együtt halad és érik – jó esetben – egy politikai párbeszéd során az intézmények és a hatáskörök szerkezete is. A bizalomvesztés okai között meg kell említenünk egyes euroszkeptikusokat, protestpártokat is. Az ilyen politikai pártok gyakran felhasználják az integráció-ellenességből fakadó politikai előnyöket, de vannak közöttük olyanok is, akik meggyőződésből, a nemzeti szuverenitás féltése okán járnának más úton. Az ő véleményük és kritikájuk egy jól működő, plurális társadalomban egészséges viták indítója, így az integráció hatékony előmozdítója is lehetne.
Dr. Gájer László: A keresztény megközelítés szerint létezik objektív igazság. Éppen ezért az egyházi érvelés előszeretettel hivatkozik az örök törvényre (lex aeterna), amely Isten terve, mely által a világot fenntartja és kormányozza. Ennek leképezése az isteni örök törvényből ezen a világon kitapinthatóvá váló természetes erkölcsi törvény (lex naturalis). A természeti törvény az értelmes létezők részesedése az örök törvényből, ésszerű törvények összessége, amelyek az ember célja felé irányulásának és természetes hajlamainak rendjét fejezik ki. Az ember személy, mert értelemmel képes felismerni ezt a rendet, és a szabad akaratával képes ezt követni. A hitünk lényegéhez tartozik, hogy ha van Isten, akkor léteznie kell az Ő értelméből fakadó törvénynek, amelyet az emberi ész felismerhet. A természetjog általános tételei alapelvként szolgálnak a gyakorlati cselekvéshez. Ezen átfogó és nem konkrét alapelvek szerint kell eljutnia az emberi észnek az egyes konkrét, részleges szabályokhoz: az emberi, tételes törvényekhez. Az ember képes és ezért köteles igazodni Isten akaratához. Az emberi szabadság nem más, mint természetes kötődés a szabadsággal felruházott emberi ész iránymutatásaihoz (ordo rationis-hoz). Először is azt kell leszögeznünk tehát, hogy a keresztény narratívában létezik objektív igazság, melyet emberi személyként képesek vagyunk követni.
Thomas Hobbes megjegyzése Macchiavellit juttatta eszembe, aki elsőként választotta el a politikát az erkölcstől, így a konkrét cselekvést a magasabb cselevési szabálytól. A fejedelemben azt állította, hogy a politikai cselekvésnek nem kell megegyeznie a valláserkölcsi elvekkel. Szakított egy Arisztotelész óta elfogadott, erős zsidó-keresztény hatásra kialakult hagyománnyal, mely szerint az erényes élet a boldogsághoz szükséges elengedhetetlen feltétel. A politika – szerinte – önálló terület, ahol felfüggesztődik az erkölcs, és ahol az egyetlen cél a hatalom megszerzése és megtartása. Ez a gyakorlat nemcsak a politikai életben problémás. A keresztény megközelítésben a jogrend nem önmagát hozza létre, hanem magasabb normákhoz igazodik. Az egyes törvény pedig egyben ésszerű igazodás a közjóhoz (rationis ordinatio ad bonum commune) is.
Az erkölcsi kérdésekben való helyes döntés és az egyes erkölcsi szituációk néha a politikainál is nehezebb döntési helyzeteket jelenthetnek. Kérdéses ugyanis hogy az egyes konkrét helyzetekben az értelem által felismert egyes erkölcsi elveket képesek vagyunk-e a gyakorlatba átültetni. Az Egyház mindig arra törekedett, hogy a természetes erkölcsi törvényt elvek, átfogó eszmék alkossák. Ezeket legtöbbször talán nem is vitatja senki, de hogy az egyes konkrét helyzetekben hogyan érvényesíthetők, az már vita tárgyát képzi. Abban biztos vagyok, hogy a törvényeket az igazság alapján kell megalkotnunk, az már azonban kérdéses, hogy ez az igazság az egyes konkrét helyzetekben hogyan alkalmazható. És a vita mindig az érvelés ezen szakaszában keletkezik. Gondoljunk például a mostanában jóváhagyott gyermek-eutanáziát lehetővé tevő belga törvényre! Alapelv: az élet mesterséges lerövidítése ellenkezik a Krisztus tanításával, amely az élet evangéliuma. A gyakorlatban mégis adódik a kérdés: hol vannak a határok? Fájdalmat csillapítani lehet, akkor is, ha az megrövidíti az életet? Lemondani egyes költséges és aránytalan beavatkozásról az élet végső stádiumában megengedett? De mégis mikor mondhatjuk, hogy ez már a végső stádium? Mikor mondhatjuk, hogy a fájdalom mértéke elviselhetetlenné vált, ezért arányos az emberi életet akár megrövidítő fájdalomcsillapítás stb? A keresztény etikában már a XX. század első felében megjelent az úgynevezett szituációs etika, aminek legtöbb formáját a hivatalos egyházi tanítás elvetette. Pedig a valóságban az igazság mibenlétét meghatározni nehezen lehet. A Karl Popper által javasolt falszifikációs eljárás sokkal közelebb áll a mindennapi tapasztalathoz, akár a helyes cselekvés igazságának keresése során is.
Keresztényként meg kell jegyeznünk, hogy létezik objektív igazság. Ahhoz kell és lehet is igazodnunk. A tájékozódásunkat segíti az emberi értelem, amely képes megismerni Isten értelmét, Isten törvényét. De az értelmet a bűn elhomályosította, így az akarat is meggyengült. Az evangélium ismerete és Isten kegyelme irányít bennünket, megerősítve a meggyengült akaratot és az elhomályosult értelmet. Jézus azt mondja: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek bánjanak.” (Lk 6, 31) Ez az igazodási pontunk. Helyes következtetés tehát az, hogy az igazságot figyelmen kívül hagyó rendelkezések ellenkeznek Isten akaratával. A gyakorlat azonban – ahogy fent próbáltam érzékeltetni – ennél jóval árnyaltabb: Isten akarata, amely a természeti törvényben is megmutatkozik – nézetem szerint – nem váltható aprópénzre az egyes konkrét helyzetekben. Isten akarata iránymutató, de a legtöbb esetben nem előíró. Úgy érzem, hogy aki a konkrét erkölcsi szabályokat, vagy a tételes jogot a természetjogból közvetlenül akarja levezetni, az logikai hibát is elkövet. Nem szabad szem elől tévesztenünk Isten akaratát, de az nem óv meg bennünket a gondolkodás kötelességétől és a felelősség terhétől.
EFE: Az Európai Uniót is sújtó gazdasági és politikai válság során is sokszor találkozhatunk az előbb említett tekintély alapján született döntésekkel, sőt a válság létrejöttében is nagyobb szerepet játszott a tekintély, mintsem az igazság követése. A válság egyik legnehezebben kezelhető következménye azonban mégis a politikai és gazdasági intézmények iránti bizalomvesztés. Az európai integráció folytatásához mindenképpen szükség van arra, hogy ezek az intézmények visszanyerjék az emberek bizalmát. A vallás segíthet valamilyen módon ebben a folyamatban?
G.L.: A tekintély és az igazság konfliktusáról fent, Macchiavelli kapcsán szóltunk. Az európai integráció irányában kialakult bizalomvesztésnek több oka is van. Az egyik biztosan az, hogy sokan keserűen tapasztalták az erős anyagi érdekek és lobbi-tevékenységek jelenlétét ezen a szinten. Ez megmutatkozik most, az ukrán és a krimi válság kapcsán is. Joggal vetik sokan a nyugati világ szemére, hogy anyagi érdekeket követve nem egyszer késlekedik Ukrajna területi integritása, vagy a demokratikus értékek megóvása érdekében fellépni. Az érdekek az elvek fölé kerekedtek, nem először és valószínűleg nem utoljára. Az elvek kérdése megkerülhetetlen, éppen ezért folyamatos lelkiismeretvizsgálatot igényel. A bizalomvesztés másik oka az Unió működésében keresendő: bürokratikus és átláthatatlan intézménygócok irányítanak bennünket, melyek nem egyszer nem rendelkeznek elegendő demokratikus felhatalmazással, valamint nem tartják tiszteletben a szubszidiaritás elvét egyes helyzetekben, amikor például a nemzeti hatáskörök határait alakítják ki. Ezek a felvetett problémák azt is mutatják, hogy az integráció folyamatával együtt halad és érik – jó esetben – egy politikai párbeszéd során az intézmények és a hatáskörök szerkezete is. A bizalomvesztés okai között meg kell említenünk egyes euroszkeptikusokat, protestpártokat is. Az ilyen politikai pártok gyakran felhasználják az integráció-ellenességből fakadó politikai előnyöket, de vannak közöttük olyanok is, akik meggyőződésből, a nemzeti szuverenitás féltése okán járnának más úton. Az ő véleményük és kritikájuk egy jól működő, plurális társadalomban egészséges viták indítója, így az integráció hatékony előmozdítója is lehetne.
Az Egyháznak jó tapasztalatai vannak az egységes Európáról, hiszen a kereszténység a középkori Európában nagyon megerősödött, sőt vezető szerepre tett szert eszmeiségével. A nemzetállamok előtt létező keresztény Európa (Christianitas) egy kulturális egység volt, ahol például a bolognai egyetem kutatásai lázba hozták a párizsi, az oxfordi vagy éppen a krakkói gondolkodókat. Az európai egység és a gondolkodás homogenitása egységes teológiai és filozófiai rendszert szült (skolasztika). Ez a kor a nagy katedrálisok kora, ez az időszak a teológiai-filozófiai szummák kora. A katedrális, mint építészeti egység, az egész gondolkodás osztatlanságát fejezte ki, amelyet az iskolás teológia és filozófia (skolasztika) mint gondolkodásmód tükrözött. Az egységes keresztény Európa – valahol William Ockham (1285-1347) nézeteitől kezdve – megroppant és elindult egy másik úton. Ezt a folyamatot, amely mind a mai napig tart, talán nevezzük az észelvű liberalizmus terjedésének. Ennek a folyamatnak a részeként született meg a racionalizmus, majd a felvilágosodás, és mialatt kialakultak a nemzetállamok Európában, ennek a folyamatnak a részeként megfigyelhetjük a demokrácia feltartóztathatatlan terjedését is, melyet Alexis de Tocqueville prófétai hangon írt le. Tocqueville azt írta Az amerikai demokráciában, hogy aki fel akarja tartóztatni a demokráciát, az magával Istennel szegülne szembe. (Vö. Az amerikai demokrácia, Európa Kiadó, Budapest 1993, 28.) Ez – nyilvánvalóan – nem egy teológiai kijelentés, inkább történelemfilozófiai megjegyzés. Szerzőnk a demokrácia terjedését szinte sorsszerűnek, de mindenképpen elkerülhetetlennek látta saját nemzedéke számára. Ez lehetőséget, de egyben kihívást is jelentett. Az ő perspektíváját némileg szeretném kiszélesíteni akkor, amikor az észelvű liberalizmus terjedéséről beszélek. Tocqueville a demokrácia terjedését a XVIII. századtól írta le. Az egységes, keresztény Európa helyén lassan, fokozatosan kialakult liberális és szekuláris világ terjedése előbb kezdődött és tovább fog tartani a demokrácia terjedésénél. Ezt a folyamatot figyelhetjük meg ma is. Tocqueville a Katolikus Egyház helyét és szerepét pozitívan értékelte az általa leírt folyamatokon belül. Szembefordult a radikális forradalmárok egyházellenességével, és szükségesnek tartotta az Egyház társadalmi szerepvállalását a közösség, a hagyomány és a szabadság megóvása érdekében. Én hasonlóan gondolkodom az Egyház szerepéről ma, a liberalizmus további terjedése és egyben az európai integráció korában.
A racionalizmus nyomán kialakult Európa már nem a középkori keresztény Európa, így nem is kell azt várni tőle, hogy keresztény Európaként viselkedjen. Az európai jog az erkölcsi kérdések terén (pl. családetika, házassági erkölcs, az élet kezdetének és végének etikája stb.) megengedő, liberális jogrenddé válik. Én ez ellen nem is küzdenék feltétlenül. A kereszténység szerepe sokkal inkább az, hogy a hit által formálja a közösségeinket. Az Egyház ismeri és tanítja azokat a nemzetek feletti értékeket, amelyek a megújuló – akár szekuláris – Európát önmaga megteremtéséhez hozzásegítenék. Ilyen értékek a szolidaritás, a szubszidiaritás, a szabadság és szeretet. Egy szabadelvű, de személyközpontú Európában a mai Egyház – ha már történelmi korszakokat hozunk fel példaként – sokkal inkább érezheti magát úgy, mint az első három keresztény évszázadban. Azokban az években a keresztény hit még nem vált államvallássá. A keresztények mindaddig arra törekedtek, hogy a legjobb állampolgárok legyenek, amíg őket a felsőbb hatalom arra nem kényszerítette, hogy lelkiismeretük ellen cselekedjenek. Szent Jusztinosz például így szól az I. Apológiában (XVII.): „Mi azon vagyunk, hogy mindig mindenkit megelőzzünk, amikor a megbízottaitoknak kifizetjük az adókat és a járandóságokat… Mindezek folytán mi egyedül csak Istent imádjuk, benneteket pedig minden más dologban készségesen szolgálunk” Cezáreai Euzébiosz, pedig így írt Egyháztörténet IV. fejezetében (26, 7–8.): „A legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a birodalom javára válik az, hogy tanításunk együtt virágzott fel a jó kezdetet vevő birodalommal, hogy semmilyen rossz nem történt Augustus uralma óta, hanem épp ellenkezőleg, minden ragyogó és dicsőséges volt, mindenki imádságai szerint.” A keresztény ember jó állampolgár, hiszen Jézus is tanította: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré!” (Mt 22, 21) A XXI. századi Európa a laikus állam és a szekuláris jogrend elvei alapján működik. Ennek akkor van jövője, ha ez a kultúra megvédi az emberi személy méltóságát és értékét. Az Egyház tanítása ebben – ha már nem is felülről, a hatalom erejével, mint korábban, de alulról, a jó szó, a meggyőzés és az értékteremtés erejével – hatékony alapot és segítséget jelenthet. Amíg a keresztény közösség szabad: szabadon vallhatja meg a hitét, szabadon hirdetheti azt és szabadon tevékenykedhet a társadalomban igehirdetése és intézményei által is, addig nekünk, keresztényeknek van helyünk és üzenetünk Európában.
EFE: "Add el mindenedet, amid van, és oszd el a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyországban." (Lk 18, 22) A meghatározó világgazdasági szereplők - így az Európai Unió is – a minél magasabb jólétre törekszenek, amely, azt kell mondjuk, manapság kizárólag csak anyagi, materiális módon jelenik meg. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás a vallás és e meghatározó gazdasági irányvonal között?
G.L.: Amikor erre a kérdésre felelni próbálunk, azt hiszem a legautentikusabb választ Ferenc pápánál találhatjuk. Az Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításának 202. pontját idézem: „A szegénység strukturális okainak megoldása nem várhat tovább, nemcsak gyakorlati meggondolásból, hogy eredményeket érjünk el és elrendezzük a társadalmat, hanem azért is, hogy kigyógyítsuk abból a betegségből, amely törékennyé és emberhez méltatlanná teszi, s csak újabb válságokba sodorhatja. A vészhelyzetekre alkotott segélyezési terveket csak átmeneti válaszoknak kellene tekinteni. Amíg nem oldják meg radikálisan a szegénység problémáját azzal, hogy lemondanak a piac abszolút autonómiájáról és a pénzügyi spekulációról, és felszámolják az egyenlőtlenség strukturális okait, nem fogják megoldani a világ problémáit, és egyáltalán: bármely problémát. Az egyenlőtlenség a társadalmi bajok gyökere.” Ferenc pápa gondolatai hitelesen közvetítik számunkra az evangélium eszmeiségét. Ezeket a nézeteket sokan tartották már idealistának, és sokan mondták, hogy olyanoknak valók, akik nem akarnak ezen a földön élni, hiszen ezen a világon farkastörvények uralkodnak. A keresztények pedig azt mondják: nem, ez az eszmeiség mégis lehetséges! Én erősen hiszek abban, amit John Lukacs így fogalmazott meg: „Az emberek többségének természetéhez tartozik, hogy eszméiket inkább a mindenkori viszonyokhoz igazítják, ahelyett hogy megkísérelnék eszméiknek megfelelően formálni a viszonyokat.” (A párviadal, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 291.) Elvek és nem a pillanatnyi haszonszerzés alapján kell élnünk! Ferenc pápa ugyanitt (188. pont) azt is megjegyezte, hogy a szolidaritás több a puszta nagylelkűségnél, vagy filantrópiánál. A szolidaritás egy „új mentalitás kialakítását követeli meg, amely a közösségben mindenki életének a javak néhány ember részéről történő kisajátításával szembeni elsőbbségében gondolkodik.” A jóléti társadalmakban talán éppen ez a figyelem hiányzik. Az adakozó kedv vagy egyfajta jótékonykodás még megvan, mert az megnyugtatja az emberek lelkét. (Ezt a pápa humorosan „à la carte karitásznak” nevezte a buzdítás 180. pontjában.) De a valódi részvét, a másik: a testi, vagy lelki szegény sorsában való igazi osztozás hiányzik. Nem merünk igazán a másik arcába tekinteni.
A nyugati társadalmakra jellemző az is, hogy sokan álságosan rejtőznek el elvek mögé azért, hogy saját anyagi, vagy hatalmi érdekeiket érvényesítsék. Ferenc pápa például így fogalmazott: „Sajnálatos, hogy még az emberi jogok is felhasználhatók az egyéni jogok vagy a gazdagabb népek jogainak kétségbeesett védelmezésére.” (Uo. 190. pont) Az eszmékkel – akár az emberi jogi hagyománnyal – való más személyekkel, csoportokkal, vagy népekkel szembeni visszaélés alapvetően lehet káros. Ha valaki nem ezek alapján az eszmék alapján él, az lehet sikeres üzletember, jó taktikus, vagy remek túlélő, de összességében saját magának és az egész társadalomnak is a kárát okozza, elfordulva az ember eredeti céljától, a boldogságtól.
Ha a keresztényekhez szólnék, akkor úgy fogalmaznék, hogy Európának meg kell térnie az evangélium alapján. Ha minden jóakaratú embert akarnék megszólítani, akkor azt mondanám, hogy az európai társadalmaknak és főleg a társadalom leggazdagabbjainak újra fel kellene fedezniük az emberi személy értékét önmagukban és másokban is.
EFE: Egyik legfőbb célként tekintünk Európa globális szerepvállalására, amely nem nélkülözheti a harmadik világ, főként a szegénység problémáinak nem feltétlenül megoldását, de felelősségvállalását. Ennek kapcsán a keresztény erkölcs milyen szerepet tölthet be?
G.L.: Ferenc pápát, a fent idézett soraiért, az amerikai konzervatívok egy csoportja – élén Rush Limbaugh-val – nem sokkal a buzdítás megjelenése után marxizmussal vádolta meg. Ezt a vádat a Szentatya röviddel elhangzása után kedves cáfolattal illette az olasz La Stampa című lapnak adott interjújában. A vád azt is mutatja, hogy nem szoktunk hozzá a szolidaritás kultúrájához. A konzervatívok előszeretettel gondolkodnak úgy, hogy mindenki dolgozzon azért, hogy előbbre jusson. Aki nem jutott előre, az szerintük nem eleget vagy nem jól dolgozott. Így a szegénység az egyének és nem a közösség hibája – azt leküzdeni is csak az egyén tudja, a közösségnek abban nincs felelőssége. A kis állam kialakítása és a szociális háló leépítése ezt célozza. Az Egyház – ezzel szemben – mindig is az állam feladatai között tartotta számon a szegények védelmét. Már Aquinói Szent Tamás is azt írta, „hogy valaki szeretetből eléri-e a másikat, az attól függ, hogy hogy adott-e neki valamit ingyen.” Azt hiszem, ez nem marxizmus, hanem egyszerűen szolidaritás. Az Egyház minden korban szót emelt a legszegényebbek védelme érdekében, az újkorban pedig különösen figyelt az ún. harmadik világ szegényeinek helyzetére. Ilyen értelemben nem habozott akár a progresszív adózás mellett, vagy éppen a nem szabályozott szabad piac ellen is állást foglalni.
Az én személyes véleményem az, hogy elegendő testi és lelki szegény él a közvetlen környezetünkben, akiket nem veszünk észre. A távoli országokért való felelősségvállalás, a programok kidolgozása, a humanitárius segélyakciók megszervezése elengedhetetlen, de minderről akkor illik gondolkodnunk, ha legalább észrevettük a mellettünk lévőt.
Kontinentális méretekben biztosan szükséges gondolnunk a szegényebb országokra és így a javak igazságosabb elosztására is. Ez nehéz, mert az újraelosztás ma is anyagi érdekek és nem a szegények felemelésének szándéka vezérli. Ez nem más, mint a társadalmainkban jelenlévő strukturális bűn. A fogalmat Boldog II. János Pál pápa használta (vö. Sollicitudo rei socialis, 1987, 36. pont) egoizmusról és rövidlátásról beszélve a téves politikai döntésekkel és a meggondolatlan gazdasági intézkedésekkel kapcsolatban.
EFE: Ravasi bíboros a nemrégiben rendezett Népek Udvara konferencián a céltalanság problémáját, a kockázatvállalás hiányát a görög mitológiából ismert Odüsszeusz bolyongásával és az ószövetségi Ábrahám útjával szemléltette. Előbbi a régihez való visszavágyódás, míg utóbbi az új keresésének kockázatvállalással járó küzdelem. Egyetérthetünk abban, hogy az Európai Unióban - sőt világszerte - manapság hiányzik ez a kockázatvállalás?
G.L.: Nem mondok újat azzal, ha azt mondom: a II. Világháború óta hozzászoktunk ahhoz, hogy nincs háború Európában. A kialakított jóléti állam – amely hatalmas vívmány, ezt szem előtt kell tartanunk – pedig elfelejttette velünk azt, hogy azért, hogy valami jobb legyen, küzdenünk kell. Az én generációm Nyugat-Európában, de még Magyarországon is egy viszonylagos gazdagságot és gondtalanságot élvező társadalmi helyzetet örökölt. Egyfajta elpuhultság az erkölcseinken is meglátszik: az egyéni jó elsődlegesebbé vált számunkra, mint a közjó. Pedig az az egyén, amely nem tesz a közösségért, az utódaira egy rendezetlen társadalmat hagy. Ez az egyén számára csak ritkán válik közvetlenül érezhető problémává, ennek ellenére az értelmes emberi személynek el kellene jutnia az erkölcsiség olyan magas fokára, hogy már ne csak magára és korára, hanem a közösségre és a jövőre is gondoljon. A felelősségvállalás a rendezett társadalmi kapcsolatokban, a közösségi életben és a családalapításban kellene, hogy megmutatkozzon. A közösségi elköteleződésben megmutatkozó ilyen bátorságot gyakran hiányolom.
Ugyanakkor – ahogy fent utaltam rá – Európa a liberalizmus hazája. Sokan kifogásolják a mai liberális jogalkotást arra hivatkozva, hogy ez a nyugat-európai liberalizmus nem az a liberalizmus, amit mi magyarok a hazánkban is megismertünk a reformkortól kezdve. Én éppen azt látom, és amellett érvelek, hogy ez a liberalizmus ugyanaz a liberalizmus, mint a XIX. századi volt – ugyanannak a folytatása. A liberalizmus terjedése évszázadok óta tart. Ez viszont a bátorság jele. A mi kultúránk volt és lesz is elég bátor ahhoz, hogy jobban bízzon az emberi szabadságban és az egyéni lelkiismeretben. A szabadság kihívás és kockázat, magában rejti a bukás lehetőségét is. Ha európaiként a mind nagyobb szabadság eléréséért küzdünk, akkor lennie kell bennünk elég felelősségnek is, hogy élni tudjunk ezzel a szabadsággal. Ezért a nagyobb szabadsággal együtt kellene járnia egy nagyobb közösségi elköteleződésnek.
EFE: A Szentatya kapitalizmusról megfogalmazott gondolatairól sokan vélekednek úgy, hogy azok egyfajta "forradalomhoz", gazdasági reformációhoz vezethetnek. Egyetértesz ebben? Van erre kilátás és egyáltalán szükség van-e egy ilyesfajta szemléletváltásra?
A pápák XIII. Leó (uralkodása: 1878–1903) óta foglalkoznak szociális kérdésekkel. Azóta ilyen, vagy olyan formában, de konkrétan hozzászólnak az egyes gazdasági kérdésekhez is. Ferenc pápa szót emelt már a szegények érdekében egy megerősödő szerepvállalás mellett. (Ez azért is érdekes, mert elődje, Boldog II. János Pál pápa még a szabad piac mellett érvelt. Tette ezt egy kommunista országból érkezve és küzdve a gazdaság szabadságáért, még a 2008-as világválság előtt. Ferenc pápa a nyomort jól ismerő, dél-amerikai társadalomból jött, ami megint csak új szempontokat ad eszméinek hermeneutikájához. Thatcher asszony korából a Lehman Brothers csődjének korába léptünk – az idő sok tapasztalatot hozott.) A szabad piac önszabályozó képessége illúzió, a reguláció hiányának pedig mindig a szegények isszák meg a levét. A gazdasági válságok idején ugyanis mindig ők maradnak a vesztes oldalon. A gazdagok és a szegények között megfigyelhető egyre mélyebb szakadékot önmagában a piac „láthatatlan keze” nem képes betemetni. Ferenc arról is szólt, hogy a társadalom elidegenedetté válik a termelés és a fogyasztás jelenlegi struktúrái miatt. Szót emelt nem egyszer a pazarlás ellen és a javak újraelosztása mellett, a szegények felszabadítása érdekében.
A Egyház társadalmi tanításának elvei tehát jó ideje jelen vannak és hatnak a világban zajló folyamatokra. Forradalmi változásokat – melyeket eddig sem eredményeztek – ezektől nem várok. Azt azonban látom, hogy nem maradnak eredménytelenül, az eszmék elég erősek ahhoz, hogy formálják a világot.
A racionalizmus nyomán kialakult Európa már nem a középkori keresztény Európa, így nem is kell azt várni tőle, hogy keresztény Európaként viselkedjen. Az európai jog az erkölcsi kérdések terén (pl. családetika, házassági erkölcs, az élet kezdetének és végének etikája stb.) megengedő, liberális jogrenddé válik. Én ez ellen nem is küzdenék feltétlenül. A kereszténység szerepe sokkal inkább az, hogy a hit által formálja a közösségeinket. Az Egyház ismeri és tanítja azokat a nemzetek feletti értékeket, amelyek a megújuló – akár szekuláris – Európát önmaga megteremtéséhez hozzásegítenék. Ilyen értékek a szolidaritás, a szubszidiaritás, a szabadság és szeretet. Egy szabadelvű, de személyközpontú Európában a mai Egyház – ha már történelmi korszakokat hozunk fel példaként – sokkal inkább érezheti magát úgy, mint az első három keresztény évszázadban. Azokban az években a keresztény hit még nem vált államvallássá. A keresztények mindaddig arra törekedtek, hogy a legjobb állampolgárok legyenek, amíg őket a felsőbb hatalom arra nem kényszerítette, hogy lelkiismeretük ellen cselekedjenek. Szent Jusztinosz például így szól az I. Apológiában (XVII.): „Mi azon vagyunk, hogy mindig mindenkit megelőzzünk, amikor a megbízottaitoknak kifizetjük az adókat és a járandóságokat… Mindezek folytán mi egyedül csak Istent imádjuk, benneteket pedig minden más dologban készségesen szolgálunk” Cezáreai Euzébiosz, pedig így írt Egyháztörténet IV. fejezetében (26, 7–8.): „A legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a birodalom javára válik az, hogy tanításunk együtt virágzott fel a jó kezdetet vevő birodalommal, hogy semmilyen rossz nem történt Augustus uralma óta, hanem épp ellenkezőleg, minden ragyogó és dicsőséges volt, mindenki imádságai szerint.” A keresztény ember jó állampolgár, hiszen Jézus is tanította: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré!” (Mt 22, 21) A XXI. századi Európa a laikus állam és a szekuláris jogrend elvei alapján működik. Ennek akkor van jövője, ha ez a kultúra megvédi az emberi személy méltóságát és értékét. Az Egyház tanítása ebben – ha már nem is felülről, a hatalom erejével, mint korábban, de alulról, a jó szó, a meggyőzés és az értékteremtés erejével – hatékony alapot és segítséget jelenthet. Amíg a keresztény közösség szabad: szabadon vallhatja meg a hitét, szabadon hirdetheti azt és szabadon tevékenykedhet a társadalomban igehirdetése és intézményei által is, addig nekünk, keresztényeknek van helyünk és üzenetünk Európában.
EFE: "Add el mindenedet, amid van, és oszd el a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyországban." (Lk 18, 22) A meghatározó világgazdasági szereplők - így az Európai Unió is – a minél magasabb jólétre törekszenek, amely, azt kell mondjuk, manapság kizárólag csak anyagi, materiális módon jelenik meg. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás a vallás és e meghatározó gazdasági irányvonal között?
G.L.: Amikor erre a kérdésre felelni próbálunk, azt hiszem a legautentikusabb választ Ferenc pápánál találhatjuk. Az Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításának 202. pontját idézem: „A szegénység strukturális okainak megoldása nem várhat tovább, nemcsak gyakorlati meggondolásból, hogy eredményeket érjünk el és elrendezzük a társadalmat, hanem azért is, hogy kigyógyítsuk abból a betegségből, amely törékennyé és emberhez méltatlanná teszi, s csak újabb válságokba sodorhatja. A vészhelyzetekre alkotott segélyezési terveket csak átmeneti válaszoknak kellene tekinteni. Amíg nem oldják meg radikálisan a szegénység problémáját azzal, hogy lemondanak a piac abszolút autonómiájáról és a pénzügyi spekulációról, és felszámolják az egyenlőtlenség strukturális okait, nem fogják megoldani a világ problémáit, és egyáltalán: bármely problémát. Az egyenlőtlenség a társadalmi bajok gyökere.” Ferenc pápa gondolatai hitelesen közvetítik számunkra az evangélium eszmeiségét. Ezeket a nézeteket sokan tartották már idealistának, és sokan mondták, hogy olyanoknak valók, akik nem akarnak ezen a földön élni, hiszen ezen a világon farkastörvények uralkodnak. A keresztények pedig azt mondják: nem, ez az eszmeiség mégis lehetséges! Én erősen hiszek abban, amit John Lukacs így fogalmazott meg: „Az emberek többségének természetéhez tartozik, hogy eszméiket inkább a mindenkori viszonyokhoz igazítják, ahelyett hogy megkísérelnék eszméiknek megfelelően formálni a viszonyokat.” (A párviadal, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 291.) Elvek és nem a pillanatnyi haszonszerzés alapján kell élnünk! Ferenc pápa ugyanitt (188. pont) azt is megjegyezte, hogy a szolidaritás több a puszta nagylelkűségnél, vagy filantrópiánál. A szolidaritás egy „új mentalitás kialakítását követeli meg, amely a közösségben mindenki életének a javak néhány ember részéről történő kisajátításával szembeni elsőbbségében gondolkodik.” A jóléti társadalmakban talán éppen ez a figyelem hiányzik. Az adakozó kedv vagy egyfajta jótékonykodás még megvan, mert az megnyugtatja az emberek lelkét. (Ezt a pápa humorosan „à la carte karitásznak” nevezte a buzdítás 180. pontjában.) De a valódi részvét, a másik: a testi, vagy lelki szegény sorsában való igazi osztozás hiányzik. Nem merünk igazán a másik arcába tekinteni.
A nyugati társadalmakra jellemző az is, hogy sokan álságosan rejtőznek el elvek mögé azért, hogy saját anyagi, vagy hatalmi érdekeiket érvényesítsék. Ferenc pápa például így fogalmazott: „Sajnálatos, hogy még az emberi jogok is felhasználhatók az egyéni jogok vagy a gazdagabb népek jogainak kétségbeesett védelmezésére.” (Uo. 190. pont) Az eszmékkel – akár az emberi jogi hagyománnyal – való más személyekkel, csoportokkal, vagy népekkel szembeni visszaélés alapvetően lehet káros. Ha valaki nem ezek alapján az eszmék alapján él, az lehet sikeres üzletember, jó taktikus, vagy remek túlélő, de összességében saját magának és az egész társadalomnak is a kárát okozza, elfordulva az ember eredeti céljától, a boldogságtól.
Ha a keresztényekhez szólnék, akkor úgy fogalmaznék, hogy Európának meg kell térnie az evangélium alapján. Ha minden jóakaratú embert akarnék megszólítani, akkor azt mondanám, hogy az európai társadalmaknak és főleg a társadalom leggazdagabbjainak újra fel kellene fedezniük az emberi személy értékét önmagukban és másokban is.
EFE: Egyik legfőbb célként tekintünk Európa globális szerepvállalására, amely nem nélkülözheti a harmadik világ, főként a szegénység problémáinak nem feltétlenül megoldását, de felelősségvállalását. Ennek kapcsán a keresztény erkölcs milyen szerepet tölthet be?
G.L.: Ferenc pápát, a fent idézett soraiért, az amerikai konzervatívok egy csoportja – élén Rush Limbaugh-val – nem sokkal a buzdítás megjelenése után marxizmussal vádolta meg. Ezt a vádat a Szentatya röviddel elhangzása után kedves cáfolattal illette az olasz La Stampa című lapnak adott interjújában. A vád azt is mutatja, hogy nem szoktunk hozzá a szolidaritás kultúrájához. A konzervatívok előszeretettel gondolkodnak úgy, hogy mindenki dolgozzon azért, hogy előbbre jusson. Aki nem jutott előre, az szerintük nem eleget vagy nem jól dolgozott. Így a szegénység az egyének és nem a közösség hibája – azt leküzdeni is csak az egyén tudja, a közösségnek abban nincs felelőssége. A kis állam kialakítása és a szociális háló leépítése ezt célozza. Az Egyház – ezzel szemben – mindig is az állam feladatai között tartotta számon a szegények védelmét. Már Aquinói Szent Tamás is azt írta, „hogy valaki szeretetből eléri-e a másikat, az attól függ, hogy hogy adott-e neki valamit ingyen.” Azt hiszem, ez nem marxizmus, hanem egyszerűen szolidaritás. Az Egyház minden korban szót emelt a legszegényebbek védelme érdekében, az újkorban pedig különösen figyelt az ún. harmadik világ szegényeinek helyzetére. Ilyen értelemben nem habozott akár a progresszív adózás mellett, vagy éppen a nem szabályozott szabad piac ellen is állást foglalni.
Az én személyes véleményem az, hogy elegendő testi és lelki szegény él a közvetlen környezetünkben, akiket nem veszünk észre. A távoli országokért való felelősségvállalás, a programok kidolgozása, a humanitárius segélyakciók megszervezése elengedhetetlen, de minderről akkor illik gondolkodnunk, ha legalább észrevettük a mellettünk lévőt.
Kontinentális méretekben biztosan szükséges gondolnunk a szegényebb országokra és így a javak igazságosabb elosztására is. Ez nehéz, mert az újraelosztás ma is anyagi érdekek és nem a szegények felemelésének szándéka vezérli. Ez nem más, mint a társadalmainkban jelenlévő strukturális bűn. A fogalmat Boldog II. János Pál pápa használta (vö. Sollicitudo rei socialis, 1987, 36. pont) egoizmusról és rövidlátásról beszélve a téves politikai döntésekkel és a meggondolatlan gazdasági intézkedésekkel kapcsolatban.
EFE: Ravasi bíboros a nemrégiben rendezett Népek Udvara konferencián a céltalanság problémáját, a kockázatvállalás hiányát a görög mitológiából ismert Odüsszeusz bolyongásával és az ószövetségi Ábrahám útjával szemléltette. Előbbi a régihez való visszavágyódás, míg utóbbi az új keresésének kockázatvállalással járó küzdelem. Egyetérthetünk abban, hogy az Európai Unióban - sőt világszerte - manapság hiányzik ez a kockázatvállalás?
G.L.: Nem mondok újat azzal, ha azt mondom: a II. Világháború óta hozzászoktunk ahhoz, hogy nincs háború Európában. A kialakított jóléti állam – amely hatalmas vívmány, ezt szem előtt kell tartanunk – pedig elfelejttette velünk azt, hogy azért, hogy valami jobb legyen, küzdenünk kell. Az én generációm Nyugat-Európában, de még Magyarországon is egy viszonylagos gazdagságot és gondtalanságot élvező társadalmi helyzetet örökölt. Egyfajta elpuhultság az erkölcseinken is meglátszik: az egyéni jó elsődlegesebbé vált számunkra, mint a közjó. Pedig az az egyén, amely nem tesz a közösségért, az utódaira egy rendezetlen társadalmat hagy. Ez az egyén számára csak ritkán válik közvetlenül érezhető problémává, ennek ellenére az értelmes emberi személynek el kellene jutnia az erkölcsiség olyan magas fokára, hogy már ne csak magára és korára, hanem a közösségre és a jövőre is gondoljon. A felelősségvállalás a rendezett társadalmi kapcsolatokban, a közösségi életben és a családalapításban kellene, hogy megmutatkozzon. A közösségi elköteleződésben megmutatkozó ilyen bátorságot gyakran hiányolom.
Ugyanakkor – ahogy fent utaltam rá – Európa a liberalizmus hazája. Sokan kifogásolják a mai liberális jogalkotást arra hivatkozva, hogy ez a nyugat-európai liberalizmus nem az a liberalizmus, amit mi magyarok a hazánkban is megismertünk a reformkortól kezdve. Én éppen azt látom, és amellett érvelek, hogy ez a liberalizmus ugyanaz a liberalizmus, mint a XIX. századi volt – ugyanannak a folytatása. A liberalizmus terjedése évszázadok óta tart. Ez viszont a bátorság jele. A mi kultúránk volt és lesz is elég bátor ahhoz, hogy jobban bízzon az emberi szabadságban és az egyéni lelkiismeretben. A szabadság kihívás és kockázat, magában rejti a bukás lehetőségét is. Ha európaiként a mind nagyobb szabadság eléréséért küzdünk, akkor lennie kell bennünk elég felelősségnek is, hogy élni tudjunk ezzel a szabadsággal. Ezért a nagyobb szabadsággal együtt kellene járnia egy nagyobb közösségi elköteleződésnek.
EFE: A Szentatya kapitalizmusról megfogalmazott gondolatairól sokan vélekednek úgy, hogy azok egyfajta "forradalomhoz", gazdasági reformációhoz vezethetnek. Egyetértesz ebben? Van erre kilátás és egyáltalán szükség van-e egy ilyesfajta szemléletváltásra?
A pápák XIII. Leó (uralkodása: 1878–1903) óta foglalkoznak szociális kérdésekkel. Azóta ilyen, vagy olyan formában, de konkrétan hozzászólnak az egyes gazdasági kérdésekhez is. Ferenc pápa szót emelt már a szegények érdekében egy megerősödő szerepvállalás mellett. (Ez azért is érdekes, mert elődje, Boldog II. János Pál pápa még a szabad piac mellett érvelt. Tette ezt egy kommunista országból érkezve és küzdve a gazdaság szabadságáért, még a 2008-as világválság előtt. Ferenc pápa a nyomort jól ismerő, dél-amerikai társadalomból jött, ami megint csak új szempontokat ad eszméinek hermeneutikájához. Thatcher asszony korából a Lehman Brothers csődjének korába léptünk – az idő sok tapasztalatot hozott.) A szabad piac önszabályozó képessége illúzió, a reguláció hiányának pedig mindig a szegények isszák meg a levét. A gazdasági válságok idején ugyanis mindig ők maradnak a vesztes oldalon. A gazdagok és a szegények között megfigyelhető egyre mélyebb szakadékot önmagában a piac „láthatatlan keze” nem képes betemetni. Ferenc arról is szólt, hogy a társadalom elidegenedetté válik a termelés és a fogyasztás jelenlegi struktúrái miatt. Szót emelt nem egyszer a pazarlás ellen és a javak újraelosztása mellett, a szegények felszabadítása érdekében.
A Egyház társadalmi tanításának elvei tehát jó ideje jelen vannak és hatnak a világban zajló folyamatokra. Forradalmi változásokat – melyeket eddig sem eredményeztek – ezektől nem várok. Azt azonban látom, hogy nem maradnak eredménytelenül, az eszmék elég erősek ahhoz, hogy formálják a világot.